photo2

Naplementére sikerült is hazatérnem Dániába. De ne rohanjunk ennyire előre.

Szerdán délután indultam haza(?), hogy megcsináltassam az útlevelemet, ami az elmúlt években lejárt. Ez azért fontos, mert Kínába a vízum igénylést le kell április 1-én adni, tehát nem volt mese, haza kellett jönnöm. Egészen meglepően zőkkenő mentes volt a Központi Okmány Irodában az ügyintézés és valóban már csütörtökön délután meg is kaptam az útlevelet. Csütörtökön azért nem volt zökkenő mentes a nap, bejártam fél Budapestet. Visszalátogattam a régi konditerembe, nagyon jó érzés beszélni a régen látott edzőtársakkal, az egésznek megvan a varázslatos hangulata, mintha semmi se változott volna az elmúlt közel egy évben, csak én. Ezután voltunk a Menzán ebédelni Marci barátommal, próbáltuk terveket kieszelni a nyárra, hogy hogyan tudnánk őt is kimenekíteni külföldre, hiszen ez volt a sokadik beszélgetésünk, ami azzal végződött, hogy Magyarországon egyetemistának lenni egyenlő a totális csórósággal. Hacsak nem a vasalt heréjű áfacsaló,( nem is tudom hirtelen,hogy hivják) támogat. De ez mindegy, kár a sorsot okolni, arról senki nem tehet, hogy hova születik, de hogy azután mit kezd az életével, az már csak rajta áll. Ezután kimentem Érdre, meglátogattam a nagyszüleimet. Az a családi mondás van, hogy elmegyünk ilyenkor a “napközibe” , ugyanis drága nagyszüleim tényleg mindent megtesznek, megfőzték a kedvenc hazai ételemet, töltött káposztát, kaptam sört ( mert hogy Dániából jövök..), sütit, tehát el voltam kényeztetve. Hosszasan beszélgettünk a jövőről, a múltról, a jelenről, a terveimről, a mindennapokról. Bevallom őszintén, ők azon kevesek közé tartoznak, akiknek nagyon érzem a hiányát, mikor külföldön vagyok. Ahogy növök fel, egyre inkább jövök rá, hogy mennyi tapasztalat és bölcsesség áll a birtokukban, amit még mind el kell mesélniük nekem.

photo1
Ezután jött az i-re a pont. Hazafele Érdről vonatoznom kellett és este 9-kor már nincsen jegypénztár. Vidáman felszálltam a vonatra, abban a hitben, hogy mint az EU-ban lévő ország,lehet a vonaton kártyával fizetni. Hát, nem lehetett. Persze jött az ellenőr, egy 30 év körüli srác. Előadtam, hogy hát nem itthon élek és tényleg nincs nálam semmilyen készpénz, se forint, se korona, de még csak személyim sincs nálam. Az volt az ajánlata, hogyha 20 percig szóval tartom, akkor elengedi a büntetést. Hát, ez a szóval tartás, elbeszélgetés, annyira jól sikerült, hogy komolyan elgondolkodott, hogy új életet kezd, itt hagyja a minimál béres fizut, és belevág. Amikor leszálltunk, kezet nyújtottam neki, bemutatkoztam. Erre egy sorszámot mondott, hogy neki ez a neve a MÁV-nál. Hát, azóta se tértem magamhoz. Az volt az érzésem, mintha a MATRIX-ból az egyik ilyen robottal beszéltem volna. Félelmetes.

Ma reggel pedig már az új útlevelemmel a kezemben hazatértem a kis otthonomba. Most pedig egy korai alvás fog következni, mert holnap déltől hajnal 5-ig dolgozom az étteremben, ami így egy picit rémisztően hangzik. De hát, edddig is volt valahogy, ezután is lesz. Végezetül, egy kép a macskámról, mert akkora figura, hogy muszáj megosztanom másokkal.

photo3

2018-08-27T22:10:01+00:00March 28th, 2014|

Leave A Comment