A hazaköltözés gondolatai

shanghai-skyline

Közel 5 hónapja van, hogy hazajöttem Shanghaiból, ahol 3 hónapot töltöttem el, cserediákként. Könnyedén merem írni, hogy életem legszebb időszaka volt, eddig. Azonban, mi van az izgalmas, eseménydús kínai élet után itt, a csendes, hűvös Dániában? Ugyanis rengeteget lehet olvasni az “expat, exchange” életek izgalmairól, de vajmi keveset arról, hogy min megy át az ember utána.

Hónapokig nem tudtam volna magamtól ezeket kimondani, kellett ez a közel fél év. Ugyanakkor segített az is, hogy pár hete a Wall Street Journal-ban megjelent egy cikk: Repatriation Blues: Expats Struggle With the Dark Side of Coming Home. Ebből szeretnék egy rövid idézetet bemásolni, amire alapozom ezt a bejegyzést:

Expats are good at preparing for their next exciting post, whether it’s in Burundi or Boston. They’ll study the language, find the best place to live, read up on the food, the climate, and the currency.

But the deep, dark secret of the expat experience is that coming home – repatriation – can be even harder than leaving. “When you go abroad, you expect everything to be new and different,” says Tina Quick, author of “The Global Nomad’s Guide to University Transition.”  And when you return home, you expect life to be basically the same. “But you have changed, and things back home have changed since you’ve been gone,” she says.

Az elején miután hazajöttem, nagyon jól esett a régi környezet, régi ízek, barátok, helyek. Olyan volt, mint egy nyaralás, megnyugtatott a sok kalandozás után és békességet adott. Ám ahogy teltek a napok, illetve az első hónap, hirtelen pocsékul éreztem magam. Nem tudtam, hogy mi történik, hol vannak a kalandok, miért vagyok újra a kis Aarhus-i szobámban, miért kell újra mosogatnom és egyáltalán hol vannak a régi életem. Érdekes, mert a tudatalattimmal szinte mindent megtettem, hogy ez az érzés ne múljon el: Shanghai a háttér az iPhonomon, a laptopomon, a szobám fala tele van Kínában készült képekkel, egy legyezővel, tehát egy pillanatig sem tudnám elfelejteni, amit átéltem az elmúlt fél évben.

Van egy együttes, London’s Grammar a nevük, az ő albumukat hallgatom minden este elalvás előtt.S gondoltátok volna, hol és mikor hallottam először ezeket a dalokat? Hát persze, hogy egy nagyon kedves személlyel, még Shanghaiban. Minden dalukhoz ezer és ezer élményem és emlékem kapcsolódik. Csak hallgatom őket, hirtelen a régi, Kínában készített képeimet kezdem nézegetni a telefonomban, esetleg felmegyek a WeChat-re (kínai Facebook nagyjából) és beszélek néhány ott élő ismerőssel.

https://www.youtube.com/watch?v=ncjgwcsSqmo

Egyszerűen nem értem, hogy múlhatott ilyen gyorsan el az egész. Mikor az utcán aláírásokat kértek, a város legelitebb bulizóhelyein voltunk minden hétvégén éjjel, ahol a kínai nők az egekig magasztalták a fehér férfiakat, a taxi pedig olyan olcsó volt, hogy még a wc-re is azzal mentünk, mintha a pénz nem számítana, és az a rengeteg közös élmény amit átéltem még. Azt hiszem, tudnék még ezekről írni holnap reggelig. Ám ami a lényeg, hogy el kell engednem ezeket és a jelenben élnem, még ha nehéz is. Ez lehet, hogy egy külső szemlélőnek nem lenne nehéz, de nekem ez a pár hónap a világot jelentette. Nem vagyok se híres, se dúsgazdag család sarja, viszont mégis eljutottam saját erőmből Dániába, majd onnan Kínába, ahol olyan dolgokon mentem keresztül, amiről pár éve, a legeslegvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni. Azt érzem, hogy az élet adott egy keveset, én pedig mohón, sokkal többet akarok. De talán ezzel nincs is baj, hisz ez visz előre. Eldöntöttem, hogy idén a lehető legjobb jeggyel befejezem az első 2 évet az egyetememen, jövőre pedig, az utolsó szemeszterében a sulinak, visszamegyek gyakorlatra Kínába és remélhetőleg diplomaosztás után már ott kezdhetem a karrierem, ha addig nem változik az elképzelésem.

Ez mind jól hangzik, de mégis valahogy azt érzem, hogy amolyan félember vagyok, egyik részem egy picit ott maradt Kínában. A rengeteg kaland közben, talán valamelyik őrült robogós taxizás közben vesztem el. No, de hát, merre, ha nem előre? Indul a vizsgaidőszak, majd a nyár. És ahogy ezt leírtam, egy csöppet sem lettem boldogabb, de talán az idő segít.

More adventure

Leave a Reply