Merre az előre?

 

Akik ismernek, illetve akikkel tartom a kapcsolatot (de azok is, akik csak nézték a Facebook vagy Instamgram oldalam) talán sejtik, hogy egy nehéz időszak közepén/végén vagyok. Én viszont tudom, hogy életem legnehezebb időszaka volt ez. Ez a bejegyzés közel három-négy hete fogalmazódik bennem és igazándiból hosszú idő után saját magam miatt írom ezeket a sorokat. Egyszerűen szeretném leírva, pontosan tudni, mi történt az elmúlt közel egy évben. Ez a bejegyzés abszolút személyes jellegű lesz, érzésekkel, tapasztalatokkal, csalódásokkal, de hát mégis csak az én blogom, úgyhogy talán itt szabad ilyet. Sose voltam talán még ennyire út vesztett, így szeretném talán magam is jobban megismerni a blogon keresztül. Hogy megértsem, hogy jutottam ide, ahol most vagyok, el szeretném mesélni, mi történt az elmúlt 1 évben. Ha ezek után is érdekel a törtétenem, tarts velem.  

20 hónapja volt szerencsém megismerni egy csodálatos lányt, akivel együtt töltöttük az időnk döntő többségét azóta. Együtt laktunk és életemben először azt gondoltam, vele fogom leélni az életemet. Noha, ez bejegyzés nem róla fog szólni, mégis fontos része. Tavaly nyáron elmentünk együtt Kínába az én szakmai gyakorlatom miatt és miután hazaértünk, ott kezdődik a mostani történetem. A diplomázásom előtt gyakorlatilag (a diplomamunka írás közben) jött a jelenlegi munkahelyemről egy lehetőség, amit akkor azonnal, habozás nélkül elfogadtam.

Itt álljunk meg egy szóra. Sose dolgoztál még szinte “igazi”  főállásban, mégis, szinte egy percig sem gondoltad végig, mit fogsz csinálni a következő években, heti 40 órában? Nem. Akkor jó ötletnek tűnt, hiszen egy menő dán cégről van szó és értékesítő szerettem volna lenni kicsi korom óta, az állás többi része csak részlet kérdés.

Így elkezdtem a diplomaosztó után (illetve már előtte 2 héttel) teljes munkaidőben dolgozni, amit az első pár hónapban abszolút élveztem. Félre értés ne essék, most is és végletekig hálás vagyok a kollégáimnak és a vezetőimnek.

De a hála egyenlő-e a boldogsággal? Azt gondoltam, hogy igen, valójában, nem mindig elegendő.

Teltek a hónapok és őszintén szólva, iszonyatosan monotonná vált a dolog. Ugyanaz az iroda, ugyanaz a konditerem, ugyanaz a program otthon. Egyszerűen, tudatalatt, ez elkezdett frusztrálni.

Azok után, hogy 4 éve elmentél Dániába, egy teljesen új országba, majd kimentél Kínába, vissza Dániába, vissza Kínába, közbe néha Magyarországra, nem gondoltad, hogy egy heti 40 órás irodai munka “monoton” lesz? Őszintén? Nem. Nem gondoltam végig. Bele se gondoltam, hogy az egyik ok, amiért ennyire élveztem a külföldi életet, az a már-már irreális mennyiségű, szinte mindig féléves távlatban előrelátható új impulzusok miatt volt ennyire élvezetes. Ez pedig abban a munkakörben ahol dolgozom, egyszerűen nem lehetséges és ez nem azt jelenti, hogy ez nem egy fantasztikus ez az állás, de felveti a kérdést, hogy biztos, hogy az én személyiségemmel ezt kell csinálnom? Ez egy eszenciális kérdés, amire még nem tudom a választ.

Egyszerűen telt az idő és azt kezdtem érezni, hogy nem vagyok boldog, csak rettentő frusztrált. Folyamatosan azt gondoltam, valami új “hobbiba” kéne kezdeni. Faltam a könyveket, egyik héten vadászatról, másik héten a tőzsdei befektetésekről, másikon ingatlanokról olvastam és ábrándoztam.

Ha valami az időd döntő többségében boldoggá tesz, akkor miért keresel ilyen veszettül új elfoglaltságokat? Így visszatekintve már itt látnom kellett volna, hogy ez a folyamatos csapongás az utam keresésének első jele volt.

Eltelt így egy fél év, majd szépen elmúlt a szeretetem. Magam iránt. Hogyan szerethetnénk mást, ha magunkat nem szeretjük? Nem véletlenül mondják, hogy a zuhanó repülőn is előbb magadra tedd a maszkot, csak utána segíts másokon. Azt gondoltam, az a megoldás, ha egyedül folytatom az életemet, párkapcsolat nélkül. Ez egy hónappal ezelőtt volt.

Boldogabb vagyok-e így? Nem, mert nem a párkapcsolatban kellett volna elsősorban keresnem a hibát, de mint minden esendő ember, én sem szerettem volna a vizsgálódást magammal kezdeni. De ami késik, nem múlik.

Hihetetlen nehéz úgy élni, hogy folyamatosan a határ a csillagos ég. Egy szempontból ez egy áldás és elképesztő ambiciózussá tesz, de ugyanakkor, egy átok is az, hogy folyamatosan elszámolsz magaddal arról, hogy éppen haladsz-e valamerre az életben és hogy az a jó irány-e? Nem tudom még pontosan azt, hogy merre az előre, de viszont egy dologra rájöttem az elmúlt egy hónapban: amíg nem találom meg a céljaimat és hogy pontosan mit is szeretnék, mindegy milyen úton haladok, úgysem leszek sem elégedett, sem boldog.

Így eljutottam ma arra a pontra, hogy végre sikerült megismernem magamat talán egy kicsit jobban és belátni, hogy meg kell találni azt az utat, ami boldoggá tesz engem.

 

More adventure

Leave a Reply