Nahát, itt vagyok újra. Irónikus, nem? Pont egy hónap telt el, mióta megírtam az előző bejegyzést s az élet elkezdte dobni a jeleket, a legrandomabb emberektől, hogy ugyan, mikor írok blogot újra? Arra mi az esély, hogy egy németországban élő magyar fickó, aki épp ma a softwerünket megvásárolta és semmilyen formában nem ismertem előtte, rátalált a blogomra pont pár napja? Mikor ő megemlítette ezt, elgondolkodtam, hogy mennyire írja le naprakészen a blogom az adott helyzetet. A rövid válasz, hogy semennyire és mivel viszonylag ritkán írok, ezért ez probléma is lehet.

Az igazság az, hogy sűrűn változik a jövőmről alkotott elképzelésem. A barátaim szerint azért, mert mint minden másban, magammal szemben is perfekciónista vagyok (szép magyar szó) így sokszor az adott pillanatban legjobbnak tűnő megoldásnak a heve el tud kapni és leírom több ezer embernek, hogy faszba a munkával, felmondok és megyek Barcelonába. Ez is én vagyok, de az is, aki azt mondja, hogy igenis szeretnék dolgozni, felelősséget vállalni, jól teljesíteni ott, ahol épp vagyok és építeni tudatosan a jövőmet (igen, akik látták a Fight Club-ot azok értik a referenciát a képről). Épp ezért érzem visszásnak az előző írásomat, mert csak a kalandvágyó, nyughatatlan, mindenmindeggy, ki-ha-nem-én nézőpontomat mutatta be.

Sokat gondolkodtam, hogy mégis miért mertem bevállalni, hogy akár a főnököm is lefordítja a blogot és látni fogja, hogy menni akarok. Miért akartam ilyen formában a világ tudtára adni, hogy a hátam mögött hagyok mindent. Azt is bevállaltam, hogy a nagyszüleim, akik mondjuk havonta egyszer nézik a blogom, azt gondolják, hogy “ejnye, elment az esze a gyereknek és elhajítja a karrierjét”. De valamiért így kellett lennie és rájöttem miért. Alapvetőleg ez a blog a saját magam megvalósításáról szólt a kezdetektől fogva, arról, hogy a számítógépem billentyűzetét verve a WordPress oldal végtelen űrjébe fejtsem ki azt, hogy pontosan mi is zajlik a fejemben. Sokszor a mai napig nem tudom ezt megfogalmazni szóban, viszont itt sikerül.

Már a bejegyzés előtt hónapokkal azzal kűzdöttem, hogy miért vagyok itt éppen? Azért, mert egyetem végén volt barátnőm, együtt laktunk, kaptam állást, ez tűnt logikusnak és miután szakitottunk, ebbe ragadtam – és itt ugrik a majomba a szalmakazalba. Hónapokon keresztül szenvedtem, mert azt hittem, hogy egy olyan szituációban vagyok, amit nem én választottam, hanem a sors így formálta. Bullshit. Ehhez kellett az előző cikk és drága édesanyukám bíztatása, hogy belássam, hogy az élet kormánya bizony az én kezemben van. Ha úgy döntök, holnap felmondok és hazaköltözök Magyarországra. Ha akarok, elindulok bejárni a világot. Bármit választok, az az én döntésem, s hova tovább, bizony bármit választhatok. Ezért kellett az előző cikk.

Azóta annyira élvezem a munkám, mint talán még soha és a teljesítményem alapján pedig konkrétan soha nem is ment ilyen jól. Rájöttem, hogy ez az én döntésem, hogy most épp itt vagyok és ez így helyén is van, úgyhogy nincs okom arra, hogy stresszeljek rajta. Alapvetően meg vagyok elégedve azzal, ahol épp vagyok és nem veszi el az élettől a fókuszomat a nap túlnyomó többségében a gondolat, hogy “úristen, miért nem vagyok még előrébb az életben?”. Egyszerűen boldogan, normálisan élem a hétköznapjaimat és ez a gondolkodás kihat rengeteg mindenre. Az elmúlt hetekben megismertem egy magyar srácot, aki egy remek ember (remek névvel hiszen ő is Balázs) aki az edzőtársam és barátom is lett, elindult a konzultáció is pár magyar diákkal, ami úgy szintén remek és egyszerűen a meglévő barátaimmal is jobban megtalálom a hangot.

Úgyhogy, jelenleg a helyzet az, hogy nem hajítok el mindent és indulok világgá, hanem törekszem arra, hogy boldogan éljem a hétköznapjaimat, jól teljesítsek a munkahelyemen és a jó kapcsolatot ápoljak a környzetemmel. Úgyhogy peace out y’all és lesznek itt még fejezetek 2018-ban, ez még csak a kezdet.

2018-09-23T13:18:13+00:00February 7th, 2018|

One Comment

  1. […] teljes posztot itt találjátok és […]

Leave A Comment