Olvasási idő: 15 perc

Egy intenzív és futurisztikus hét után amit Szingapurban töltöttem, ideje volt tovább állni. Először Cebuba repültem, ugyanis Manilan kívűl ez a másik viszonylag nagy reptér az országban. Amit tudni kell a Fülöp szigetekről, hogy rengeteg apró szigetből áll az ország, ezért eljutni A-ból B-be sokszor hajózással vagy repüléssel, esetleg komppal megoldható. Az első állomás nálam Siargao volt, mert szerettem volna megtanulni szörfözni és az utazásom alatt többen ajánlották, hogy ez egy remek sziget, nyugodt emberek, szép táj és alapvetően kedves kultúra.

Fülöp-szigetek

Cebuból át kellett szállnom egy másik gépre, ami önmagában nem lenne rendkívüli esemény, (provided, hogy repkedek ide-oda az elmúlt években) de ez a gép különleges volt. ATR 72 a típusa, propelleres gép, 2×2 ülés sorral, összesen nagyjából 80 férőhellyel. Csak hogy perspektívába tegyük, egy normális Ryanair gép nagyjából 310 főt 189 főt tud szállítani (Köszönöm Ádámnak a kommentet). Kicsit olyan volt, mintha egy vidámparkba ültem volna fel egy hullámvasútra. Sokkal hangosabb volt, mint bármelyik repülő amivel eddig utaztam, de mivel a repülési idő 40 perc volt (300km) így abszolút nem volt zavaró. A landolás is teljesen sima volt, ami kicsit meglepő volt, mert a kerekek szuper kicsinek tűntek a hagyományos gépekhez képest.

A szigetre érve több másik backpackerrel együtt béreltünk egy helyi taxit, ami gyakorlatilag egy robogó, extra ülésekkel és egy extra kerékkel. Nem egy életbiztosítás, de a vietnámi őrültekháza után ez már gyerekjátéknak tűnt. Az ár 1500 HUF volt személyenként egy nagyjából 45 perces útért – tehát kifejezetten olcsó (különösen Szingapur után). Az út érdekes volt, először az volt az érzésem, hogy “jesszus, milyen elhagyatott szigeten vagyok, romos házak, meztelen kisgyerekek, kóbor kutyák mindenhol”, de az út végén beértünk a városba, és teljesen más volt a vibe. Mindenhol hosszú hajú motoros srácok, szörfdeszkával a motor oldalán. Apró piacok, mindenféle grill termékkel. Az emberek elképesztően mosolygósak és barátságosak. Miután becheckkoltam a hostelbe, elsétáltam egy sráccal vacsorázni, majd kb 10m után megállt egy autóval egy helyi fickó, aki az egyik tengerparti étterem tulaja és felajánlotta, hogy elvisz a városig (kb félóra lett volna gyalog). Én megkérdeztem, hogy mennyibe kerülne, amire a srác felnevetett, hogy “ugyanmár, amugyis arra megy, és ha már együtt megyünk, ugorjunk be egy ingyen koktélra hozzá később”. Teljesen szürreális volt, hogy ennyire segítőkészek itt az emberek (ehhez hasonló gesztusból naponta történt több is). Elképesztő kultúra.

Két dolgot említenék meg, ami a fülöp-szigeteki kultúra esszenciális része: a vallás, a kosárlabda (és a rum). A keresztény vallás szinte mindenhol mindenhol megjelenik, büszkén mutatják, hogy ők az egyetlen keresztény ország Ázsiában. Rengeteg templomot lehet találni, vallásos írást a taxikon és más teljesen váratlan helyen, mint például: “Jézus szeret téged” vagy “Isten mindig veled van” – a város bármely pontján. Úgy tűnik, hogy itt a vallásosság abszolút nem tabu vagy magánügy, mindenki szívesen promótálja a nézeteit.

A kosárladba szeretete is szembetűnő, hiszen még a legszegényebb falu bambuszviskójának a hátsókertjébe is felerősítettek egy kosárpalánkhoz hasonlító gyűrűt, ahol a kisgyerekek dobálnak. Fun fact, hogy a Nike sportszergyártó cég az USA és Canada után a Fülöp-szigeteket tartja a legnagyobb piacának. Továbbá, a világon csupán két ország tartja a kosárlabdát a nemzeti sportjának, Litvánia és a Fülöp-szigetek. Én esténként többször lementem a helyiekkel játszani, ami mindig hatalmas élmény volt. Abszolút barátságosak és befogadóak voltak, még ha nem is beszéltük a közös nyelvet. Volt egy eset amikor nekem konkrétan eltört az orrom, úgy lefejeltek kosarazás közben (teljesen véletlenül) és mindenki teljesen kétségbe esett, hogy “Úristen, vége, a whiteboy megsérült!”.  Persze nem állt meg az élet, egy kis jegelés után boldogan folytattuk a játékot.

Siargao

A második nap robogót béreltünk, és körbe jártuk a szigetet, pár másik hostel ismerőssel. Az egész sziget kb. 40km hosszú és 20km széles és meglepően jók az utak. Ugyanakkor, a sziget déli részéből elérni a legészakibb pontig eltartott közel 2 órát. Nem azért mert hosszú az út, hanem mert nagyjából 50 km/h max sebességgel lehet menni, ugyanis sok a kanyar és sose tudhatod, mikor ugrik be egy csirke, tehén vagy kutya az útra – ami pedig teljesen kiszámíthatatlan, úgyhogy gyarkolatilag végig úgy kell vezetni, hogy bármelyik pillanatba meg tudj állni. Meglátogattunk egy hatalmas vízesést, Tak Tak Falls – szép volt, de semmi extra, őszintén. Benéztünk egy helyi kakasviadalba, na az viszont beszarás volt. Kb. 80-100 helyi fickó áll kakasokkal, forog a pénz, sokan isznak, cigiznek és élvezik az életet. Gyakorlatilag van egy box ringhez hasonlító hely, ahova betesznek két kakast – mindkettőnek egy pengét kötnek a sarkára – majd megvárják, hogy a két kakas közül az egyik meghaljon, közben pedig fogadnak, melyik kakas fog győzni. Nekem kicsit rossz érzésem volt, először amiatt, hogy ott voltunk 4-en fehér emberek, helyiek között, távol mindenkitől, és ha valami nyelvi félreértés miatt meglincselnek, nem lettem volna büszke a döntésemre. Ennek ellenére, nagyon kedvesek voltak, kb 300 HUF-ért beülhettünk volna, hogy megnézzük a “mérkőzést”, de nekem nem volt kedvem. Nem volt konkrét ok, csak az egész atmoszféra nem jött be. A nap hátralévő részébe végig motoroztunk a szigeten, teli pálmafákkal, este pedig a hostel közös kerthelységében beszélgettünk és kártyáztunk a többi vendéggel.

Másnap más hostel társakkal (jobb név híján) béreltünk egy hajót a General Luna város kikötőjéből, potom 8000 HUF-ért, amit 6-an osztottunk el. Három különböző szigetet látogattunk meg, az első Guyam volt, itt nem volt sok látnivaló, csak egy kosárpalánk, türkiz kék víz és pálmafák. A kilátás abszolót elképesztő, úgyhogy megéri meglátogatni. A második sziget neve “Naked island” avagy a Meztelen sziget – ami jól tükrözi, hogy ez gyakorilatag egy nagy homokos placc, semmi nincs a szigeten. Kb. 100m hosszú és 20m széles volt az egész, fehér homokkal borítva. Az utolsó állomás Daku volt, itt lehet ebédelni a hajózások után. Kicsit kiszolgáltatottnak érezheted magad, mert a helyi árak többszörösét számolják fel egy ebédért, de megéri a frissen fogott sült halakat kipróbálni. Délután pedig le lehet dölni pihenni a pálmafák alatt, vagy röplabdázni a helyiekkel – mi az utóbbit választottuk és nagyon-nagyon jó móka volt, a nyelvi nehézségek ellenére is. Ameddig mosollyal és humorral közeledsz mások felé, legtöbbször ezt fogod visszakapni, nekem ez a tapasztalatom. Tehát a sziget túra relatíva olcsó program – ha több emberrel együtt mész – a kilátás pedig abszolút megéri.

Amit megéri észben tartani, az a készpénz. Kártyát viszonylag kevés helyen fogadnak el, az ATM-ek pedig a hét döntő többségén vagy nem működnek, vagy kifogynak a pénzből. Hétfőn délután 5-kor töltik fel őket, úgyhogy Kedd környékén van a legnagyobb esély arra, hogy levegyél pénzt. A másik opció, egy szálló/étterem, ahol 6%-os árért le lehet venni készpénzt, noha ők is sokszor beadják a kulcsot – a hely neve Ronaldo’s. A legjobb, ha leveszel a szigetre érkezés előtt elég pénzt. A másik az az internet. Ez egy kevésbé eszenciális “probléma”, de alapvetően gyenge a térerő a szigeten. A WiFi-k többsége nem működik, viszont ha veszel feltöltős SIM kártyát, azok kicsit lassan, de működnek (Netflix nem fog futni, készülj fel). Első pár napban ez fura volt, de hamar hozzá lehet szokni, hogy a jelenre fókuszálj és ne az online világban éld az életedet. Két hét után pedig már teljesen normálisnak fog tűnni, hogy max. naponta egyszer ránézel a telefonodra, reménykedve, hogy hátha betöltenek az értesítéseid.

CoCo Pod

Alapvetőleg 2-3 napot terveztem eltölteni ezen a szigeten, de annyira megkedveltem a helyet, hogy végül két hetet töltöttem ott. Ahogy az előző Vietnámról szóló cikkben írtam, ez több dologból áll össze. Először is, ami nyilván fontos, hogy a hostel ahol megszálltam nagyon otthonos volt. A megérkezés pillanatától kezdve az volt az érzésem, hogy “na, végre egy jó helyet foglaltam”. A legtöbb része az épületeknek bambuszból épült, ami tükrözi a trópusi hangulatot. A szobák jól felszereltek, vannak töltők, függönyök az ágyak mellett, zárható szekrények és légkondi. Az ágyak kényelmesek és noha 10 ember osztozik egy szobán, abszolút nem zsúfolt vagy hangos éjszaka sem. Van lehetőség használni a közös konyhát is, tehát ha valaki próbál olcsón utazni, tud reggelit készíteni magának. A közösségi helység pedig az egész hely szíve. Napközben sokan üldögélnek az asztalnál, a kert közepén és tervezik a következő szörf programot, vagy beszélik át az előző este élményeit. Vacsora után pedig a 40 fős hostel többsége itt ül, kártyázik, zenét hallgat és sörözik (vagy rum, mert az hihetetlen olcsó). Mindenki barátságos, nyitott és annak ellenére, hogy a legtöbben egyedül utazunk, pillanatok alatt alakulnak ki barátságok. A megérkezésem estéje után másnap rögtön 4-en mentünk körbe motorral a szigeten, majd az azt követő nap már 7-en voltunk a szigeteket körbejáró hajózáson. Nagyon sokat ad, ha van egy ilyen közösség az utazás során, hiszen sokszor komfortzónán kívül eshet, ha az embernek a városba kell mennie egyedül és ott ismerkednie.

Lehetőség van motorbérlésre is és a személyzet szinte bármiben tud és segít is. Legyen szó túráról, környező éttermekről, szörf bérlésről vagy szörf helyről, a személyzet hibátlan angollal tud segíteni mindenben. Nem csak segítenek, de ők is kiveszik a részüket az esti gyülekezésből, ahol kötetlenebb formában lehet tanácsot kérni, bármiben is kell segítség. Nem meglepő. hogy az utazok döntő többség meghosszabbítja az ott töltött idejét – ami számomra eddig teljesen új volt. Ha érdekel a szörfözés vagy csak egy kis elszigeteltségre vágysz, mindenképp utazz ide és szállj meg náluk.

Utolsó napokban volt szerencsém egy helyi ismerős általt elmenni egy születésnapi hajótúrára – 25 helyi fiatallal. Ez nekem egy életre szóló élmény volt, hiszen minden kultúra máshogy ünnepel és izgalmas látni, hogy a világ másik részén ez hogyan működik. Korán reggel találkoztunk, majd a kikötőben a közös reggeli után bevásároltunk különböző tengeri halakat, rizst és gyümölcsöket, majd felszáltunk a hajóra. Egy órát hajóztunk a türkizkék vizen, szólt a zene, mindenki jól érezte magát, majd megérkeztünk egy lakatlan szigetre. Gyakorlatilag egy ház állt rajta, ahol le lehetett ülni és grillezni. A hajónk személyzete megsütötte a piacon vásárolt halakat majd közösen megebédeltünk. A délutánt a vízben és a homokos parton töltöttük, beszélgettünk és élveztük a lélegzetelállító kilátást. Torta nem volt, ami számomra meglepő. Annak ellenére, hogy én voltam az egyetlen külföldi, avagy “white boy”, a helyiek nagyon barátságosak voltak. Meséltek sokat a saját városukról, karrierjükről, hogy ők hogyan látják a világot, de érdeklődtek arról is, hogy én hogyan látom a Fülöp szigeteki kultúrát. Késő délután újra hajóra szálltunk és visszatértünk a Siargaoba. Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek a csapatnak.

Boonie’s Barber Shop

Az utazás során néha nem árt, ha az ember egyszer-egyszer elmegy egy haj és szakáll vágásra, hogy ne nézzen ki teljesen homelessként. Mikor elértem az emlegetett hobó-backpacker külsőt, úgy döntöttem felkeresek egy “fodrász” szalont – ez utólag kicsit ambíciózus kifejezésnek hangzik, de lényeg a lényeg, hogy körbe jártam a várost és megtaláltam Boonie’s Barber boltját. Ketten mentünk srácok a sziget látogató körutazás után, én voltam a második a sorban.

A szalon teljesen maradéktalanul hozta az 1960-as évek autentikus megjelenését, hogy finoman fogalmazzak – tehát volt egy szék, egy tükör és nagyjából ennyi. Boonie nagyon barátságos volt, jót beszélgettünk, mig ő az ismerősöm haját vágta. Amint én voltam a soron, a semmiből elment az áram az egész városban. Ugyanakkor, több helyen beindultak a generátorok és továbbra is ki voltak világítva – nem úgy Boonie retró szalonja. Se áram, se villany, se fény, csak segglyuk sötétség. Kimentünk az utcára beszélgetni és elmondta, hogy ez alapvetően minden második nap előfordul, mert a városnak illetve a szigetnek gondja van az áram ellátással. Megkérdeztem, hogy ugyan, hogy a viharba nem vett még egy generátort, ha évek óta dolgozik itt? Azt válaszolta, hogy egyszerűen túl drága. Csak hogy perspektívát kapjál, 52.000 HUF-ról van szó.

Míg kint álltunk és vártuk, hogy hátha csodával határos módon visszajön az áram, megismertem a feleségét, a kislányát és kisfiát, akik az üzlet mögötti kis viskóba laktak. Kiderült az is, hogy Boonie napközben egy másik állásban dolgozik, de esténként még 5 extra órát hajat vág – és ennek ellenére nem tud egy generátort venni. Engem ez teljesen lesokkolt, hogy ilyen szituációban van, hogy nem tud annyit félre tenni, hogy utána ne veszítsen pénzt az áram kiesés miatt. Félórával később visszajött az áram, hibátlanul levágta a hajam – én pedig eldöntöttem, hogy segíteni fogok neki.

Másnap a Coco Pod hostellel együtt csináltunk egy dobozt, ahol adományt gyüjtöttünk. Itt is viszonylag sokan segítettek, volt, aki pénzzel, volt aki felajánlotta, hogy segítene felújítani a szalont, vagy képeket készíteni. Instagrammon megosztottam a történetet és az teljesen elképesztő sikert eredményezett. Kettő, azaz 2 nap alatt összegyűjtöttük a pénzt, közel 40 ember küldött pénzt a világ minden tájáról. Most először éreztem azt, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ennyi különböző országban élő, nemzetiségű ismerősöm van, akikben megvan a nyitottság arra, hogy segítsen másokon. A hiányzó láncszem annyi volt, hogy valaki összeköti ezt a sok elképesztő embert és Booniet.

A gyűjtés közben elmentem motorral az egy órányira lévő Dapa városba, az egyetlen hely a szigeten, ahol a helyiek szerint lehet generátort venni. Mikor odamentem, még nem volt meg a pénz, de megígérték, hogyha visszajövök pár nap múlva, akkor meg fogom tudni venni. Hát, visszamentem a pénzzel pár nap múlva és hiába töltöttem ott több órát és beszéltem kb. 15 apró, poros kiskereskedővel, egyiknek se volt raktáron az, ami nekem kellett. Így nem volt más választásom, mint felülni egy hajóra és átmenni a legközelebbi nagyvárosba. Egy nappal később, néhány tuk-tuk, busz, hajó és sétálás után megtaláltam a semmi közepén azt a boltot, ahol meg is tudtam venni a generátort, Surigao városban.  Ez beszarás volt, egésznap egy másik fehér embert nem láttam, és iszonyat nagy szegénység volt. Úgyhogy volt néhány pillanat, amikor úgy voltam, hogyha én itt eltűnök, soha senki nem fog megtalálni (különösen azok után, hogy volt néhány elrabolt/lefejezett túrista story az elmúlt években az országban). De mindig az volt a fejemben, hogy egy jó cél vezérel, segíteni szeretnék, így nem csak, hogy nem volt semmi gond, de elképesztően segítőkészek voltak a helyiek. Hazudnék, ha nem mondanám, hogy volt bennem félelem, de próbáltam nem arra fókuszálni, hanem a jó célnak és gondolatoknak energiát adni. Tört angollal de többen odajöttek, hogy mit keresek, merre megyek és hogy kell-e segítség valamiben. Gondolom, látták, hogy a “white boy” a gettó közepén elveszettnek tűnik, úgyhogy segítségemre siettek. Long story short, még aznap megvettem és visszaküldtem hajóval a generátort és a feltöltehető lámpát, majd tovább álltam felfedezni néhány környező szigetet, mielőtt visszatértem volna Siargao szigetre, hogy odaadjam a meglepetést Boonienak.

Az utolsó napokra visszatértem Siargaora, hogy átadjuk az adományokat. Hatalmas köszönettel tartozom a Coco Pod hostel csapatának, ők segítettek beszerezni a generátort, segítettek levinni a helyszínre, felvették a kikötőből a csomagot, fotókat készítettek és segítettek fordítani Boonienak. Nélkülük egész biztosan nem sikerült volna a projekt. Továbbá, annak a közel 40 embernek, akik Magyarországról, Dániából és a világ még néhány más pontjáról vették a fáradtságot és küldtek pénzt. Hatalmas öröm volt és meglepetés, hogy egy ilyen lehetőséget tudtunk teremteni a fodrásznak, ilyen rövid időn belül.

Mikor átadtuk, először teljesen komor volt Boonie. Azt kérdezte, hogy “Miért hoztatok ide egy generátort? Én nem tudom megvenni, már mondtam, hogy nincs rá pénzem”. Elmondtuk neki, hogy közösen gyüjtöttünk és ez egy adomány. Nem volt mesébe illő a pillanat, a fickó konkrétan 10 percig nem hitte el, hogy ez igaz. Utána kezdett felengedni, behívott a kb. 20nm-es házába, mesélt a gyerekeiről a feleségével együtt és itt már teljesen örömteljesen, mosolyogva beszélt. Megkapta a tölthető lámpát is, amit tud használni úgyszintén. Ezenkívűl vettünk neki motorolajat és írtunk egy csekket 1000 PHP-ról, amit a benzinkúton be tud váltani üzemanyagra, így a következő pár hónapba “ingyen” tudja használni a generátort. A nővére férje pedig villanyszerelő, úgyhogy ő fog segíteni beüzemelni és összekötni a szükséges kábeleket. Nagyon boldog pillanatok voltak ezek, egy életre szóló élmény volt látni, hogy milyen boldoggá tudtunk őt tenni azzal, hogy sokan küldtek íakár csak 3-5 EUR-t. Mivel több pénz gyült össze, mint amennyit terveztünk, így azt Indonéziába fogom használni, hogy segítseg egy (vagy több) rászorulón.

Moalboal

Ha már hajóra kellett ülnöm a generátor miatt, úgy voltam vele, hogy érdemes lenne meglátogatni pár másik szigetet. Surigaoból felszálltam egy éjszakai hajóra, ami 10 óra alatt átvitt Cebu szigetre. Ez egy viszonylag nagyobb város és innen könnyen el tudtam jutni a környező városokba, amit megakartam nézni. A hajó út parádés élmény volt, hasonlóan a vietnámi éjszakai buszhoz, csak ez hajó volt. Nagyjából 500 ember fért el a hajón, és 5500 HUF-os jegyért kaptam egy saját ágyat egy légkondis közös helységben, takaróval, ágyneművel együtt. A szobában “csak” 110-en osztoztunk, de teljesen kényelmes volt.

Innen reggel 4-kor az érkezés után tovább mentem egy helyi busszal, ahol megint én voltam az egyedüli fehér ember – ami egyébként nem gond, de sokan megbámulnak és ha apró árusnál vásárolsz vagy taxizol, akkor sokszor “tourist” árat számolnak fel, ami legalább duplája annak, amit egy helyi fizetne. Anyways, egy három órás busz úttal elértem Moalboalba. Ide két dolog miatt jönnek az emberek: a Kawasan vízesés és a búvárkodás miatt. Én a búvárkodást annyira nem éltem, legalábbis a mélyre merülő, tartályos verziót – szimplán csak nem vonz, viszont cserébe drága, úgyhogy én béreltem egy búvárszeműveget, pipát és megnéztem szépen magamnak a szardíniákat meg Némót a vízben, de nagyjából félóra után el is apadt az ebben az irányba táplált lelkesedésem. Meh.

Viszont, a Kawasan vízesés az egy hatalmas élmény volt. Motorral megközelíthető, majd a hegy bejáratánál érdemes (és azt hiszem kötelező is) egy vezetőt bérelni. Ez két főre 6000 HUF amiért jön veled a fickó, fényképeket csinál és megörzi az értékeidet. Az enyémet egy életre megőrizte, de erről később. 5 különböző magasságú vízesést lehet megnézni, mindegyik között van nagyjából 10 perc séta, így összességében egy jó két órát el lehet tölteni. Sorban emelkednek a vízesések magassága, ami azért érdekes, mert nem csak megnézni lehet őket, hanem le is lehet ugrani róluk. Az első “bemelegítő” 5m magas volt, az utolsó kettő pedig 12m és 15m.Én rettegek a magasságtól, de eltökéltem magam, hogy eddig mindig meghátráltam, de most nem fogok. Az volt a stratégiám, hogy nem nézek le, csak leugrom, ami a 12m-nél jól ment, mert neki lehetett futni. Zuhanás közben konkrétan halálfélelmem volt, de utána nagyon jó érzés volt, hogy lekűzdöttem a rettegést. Viszont az utolsó 15méteres ugrásnál kikellett egyesével másznunk egy sziklaszirtre, majd leülni és onnan bezuhanni. Na ott le kellett néznem és hát abban nem volt köszönet, tele volt a gatya. Leugrottam és imádtam. Az előttem ugró srác, aki kb csak centikkel arrébb ugrott, viszont úgy beverte a kezét egy vízalatti sziklába, hogy ugyan nem tört el, de fel volt dagadva csúnyán. Ott elgondolkodtam, hogy lehet, hogy nem árt néha a félelmeinkre is hallgatni, de szerencsére nekem nem lett semmi bajom.

A túra végén a vezető srác megjegyezte, hogy ne felejtsem el a borravalót. Itt kaptam vissza a táskám, amit nap elején rábíztam, és pontosan emlékeztem, hogy volt benne közel 5000 HUF helyi pesó. Na ebből maradt kb. 1000 HUF. Nem akartam meggyanúsítani, csak megjegyeztem, hogy nincs benne a pénzem. Annyit válaszolt, hogy “hát, balszerencsés”. Úgy voltam vele, hogy lehet, hogy neki sokkal nagyobb szüksége van erre a pénzre, mint nekem, így végül odaadtam neki a maradék aprómat. Nem meglepően, de kb. lesütött szemmel eltette egy “köszönöm” nélkül. Félre értés ne essék, zavart engem is és egy pár pillanatig a pokolba kívántam a fickót, de utána lehiggadtam és azt gondoltam, hogy “what comes around, goes around” – úgyhogy helyesen jártam el.

Siquijor

Moalboal után meglátogattam két estére Dauint is, de leginkább azért, mert nem akartam hosszan utazni Siquijor szigetig. Dauin is a búvárkodás miatt híres és itt egy búvárszállóba szálltam meg. Búvárkodni nem mentem, de megismerkedtem egy Belga tűzoltó sráccal akivel két estét végig beszélgettünk az élettörténetéről, a szakmájára, ami számomra nagyon érdekes volt. Az idő is esős volt, így sok minden más nem történt, úgyhogy tovább álltam.

Megint csak hajóval tudtam átkelni Siquijor szigetére. Erről azt kell tudni, hogy elég törvénytisztelő része az országnak, tehát se bukósisak nélküli vezetés nem fér bele, se este ittasan (ami nyilván máshol se kéne, hogy normális legyen, csupán Siargaon nem szondáztat a rendőrség kollektíve senkit), sőt a sebesség limitet is nézik. Nem lehet dohányozni sehol, csak privát területeken, úgyhogy az egész hasonló volt mint Szingapúr, nagyon szabályozott. A szigetlakók a tradicionális orvosságról, vagy mások szerint boszorkányságról is híres, ami egy érdekes aspektus. A sziget nem nagy, 3 óra alatt körbe lehet motorozni. Az utak hibátlan minőségűek és szinte nulla forgalom van. Ami nagyon tetszett, hogy a szigetet szélén volt az egyetlen főút, ami elképesztő kilátást nyújtott végig. A part és a víz is gyönyörű volt, már-már hihetetlen látványt nyújtott a naplemente alatt.

A legfontosabb látnivaló itt a Lugason és Cambugahay vízesés volt. Én az előbbivel kezdtem a túrát, viszont ez nem sikerült hibátlanul. Van egy kábel, amibe lehet kapaszkodni és azzal beleugrani a gyönyörű kék vízbe – csakhogy, a sziklaszírt és a víz között volt 1,5m beton. Ki a jó istennek jutna eszébe betont építeni oda? Nem tudom, de a lényeg, hogy elgondolkodtam, hogy “csúnya lenne, ha kicsúszna a kezemből a kábel és 3 méterről rátaknyolok a betonra”. Hát, pontosan ez történt. Szerencsémre, csak az egyik lábfejem kapta el a peremet, de pontosan elég volt, hogy a bőr jó része lejöjjőn a lábamról. Nem ijedtem meg, kijöttem a vízből, majd az túravezető biztosított róla, hogy talál nekem valami mágikus levelet ami megállítja a vérzést. Hát, maradjunk annyiba, hogy belementem, mivel mar csorgott a vér mindenhonnan és várt rám egy félórás motorozás hazáig, úgyhogy valami mágikus csalánlevél is jónak hangzott (gondoltam, ha már a boszorkányságról híres a sziget, lássuk mit tudnak). A fickó lekaszált pár gazt majd rituális mozdulatokkal rácsavarta a zöld nedüt. Ott áltam, véres, zöldes cuccal a lábamon és nem voltam benne biztos, hogy nem pont ettől fog-e elfertőződni. Így szépen felültem a motorra, hazavezettem és kértem a szállástulajtól jódot. Megmostam, bejódoztam és úgy voltam, hogy ennyi pont elég volt a vízesésekből nekem egy darabig. Viszont a lábam megmaradt, úgyhogy ha a pozitív hatást nem is tudom igazolni, negatív hatása a mágiának eddig nem volt. Csíny letudva.

Délután aznap még megnéztem a Guiwanon parkot, ami gyakorlatilag egy bambuszemelvényre épített bambuszház együttes, a tenger fölött. Összetákolt bambuszállványon kellett kisétálni, amit kérdőjelesnek éreztem a még kissé vérző lábammal, de a kilátás eszméletlen szép volt. Sok mindent itt nem lehet csinálni, de abszolút érdemes megnézni. Ez volt az utolsó része a szigetlátogatásomnak, este a helyi erőkkel összegyültünk egy rumozásra, de ez nem említésre méltó – semmi különösen nem történt, azon kívűl, hogy a következő nap eszméletlen másnaposan indultam el vissza Siargaora, ami egy 26 órás “kaland” volt.

Merre az előre?

A következő állomás Indonézia, kezdésnek Bali. Áprilist itt fogom tölteni, viszont hogy utána mi lesz, az még nem teljesen letisztult. Van esély rá, hogy a következő állomás Magyarország lesz, de az is lehet, hogy még egy hónap utazás lesz Májusban. We shall see.

Őszintén, megrémiszt a gondolat, hogy one-way jegyet kell vennem Magyarországra. Napok, hetek óta tolom odébb a jegyvásárlást, mert valamiért olyan érzést kellt bennem, hogy egy korszak megint lezárul és ideje visszatérni a “valóságba”. De ez is olyan, hogy mi a valóság? Azután, hogy megismertem több száz embert az utam alatt, akik közül sokan évek óta utaznak és remote dolgoznak, ez se tűnik elképzelhetetlennek. Ugyanakkor, szeretnék 6 év külföld után a családomhoz közelebb lenni, de ugyanakkor a szívem szakad, ha arra gondolok, hogy magyarul kell beszélnem naphosszat és abbahagyni a “nemzetközi életet”. Nem tudom jobban megfogalmazni, de nagyjából arra gondolok, hogy különböző hátterű emberekkel ismerkedni, új helyeket látni és tapasztalni. Sokat beszélgettem másokkal, akik hasonló cipőben vannak, hogy a legfontosabb az életben, hogy megtaláld a szenvedélyed és kezdj el azzal foglalkozni. Szeretnék több időt tölteni “munkával”, vagyis valamivel, ami produktív és nem csak egy újabb vízesés, vagy sziget látogatás, de tényleg nem könnyű megtalálni azt, hogy mi az, amivel az ember szívesen foglalkozna akár évekig.

Mikor ezeket a sorokat olvasod, próbálj meg elvonatkoztatni attól, hogy ez mennyire “first world problem”. Tudatában vagyok annak, hogy szerencsés vagyok, mert utazok és nem kell 9-5 munkahelyen robotolnom, amiért hálás vagyok a sorsnak és az elmúlt évek kemény munkájának. Ettől függetlenül meg szerettem volna osztani azt, hogy milyen gondolatokat, problémákat ébreszt az utazás, a felnőtt élet, avagy a saját démonjaimat. 

… és még nincs vége!

Kérdésed van? Írd meg kommentbe.

2019-04-20T10:01:59+02:00April 6th, 2019|

4 Comments

  1. Adam 2019-04-11 at 18:54 - Reply

    Idegesitö, okoskodó komment következik: a Ryanair Boeing 737 gèpek 189főre vannak székezve! 🙂 Remek irás, nagy kedvet kaptam a Fülöp – szigetekhez!

    • Balázs Judik 2019-04-13 at 04:31 - Reply

      Szia Ádám,

      teljesen jogos a komment, javítottam 🙂 Sok sikert, írj nyugodtan ha kell tanács később.

  2. […] írnám. Eltöltöttem három hónapot Dél-Kelet Ázsiában és volt szerencsém szörfözni a Fülöp-szigeteken, Balin, Lombokon. Az első pár alkalommal oktatóval, utána pedig önállóan is a vízre […]

  3. […] elmúlt hónapban láthattátok, hogy a Fülöp-szigeteken összegyüjtöttünk közel 300 EUR-t Boonienak, akinek szüksége volt egy generátorra a hajvágó szalonban, mert rendszeresen elment az áram. […]

Leave A Comment