Olvasási idő: 10 perc

Eseménydús Fülöp szigetek után úgy döntöttem, hogy Indonézia lesz a következő állomás. Egész pontosan, már a Fülöp szigetek előtt eldöntöttem, mert muszáj volt a vízumhoz egy meglévő repjegyet bemutatni – amivel elhagyod az országot, a vízum lejárta előtt. Indonéziáról nem sokat tudtam, csak azt, hogy Bali sokak által emlegetett és hypolt, úgyhogy kíváncsian vártam, mit tartogat ez az újabb szigetország.

Bali

Az érkezés után a reptéri imigrációs beléptetés zökkenőmentes volt, majd a reptéri Wifi-t használva hívtam egy taxit a Grab alkalmazással és elindultam a szállásra. A helyi sofőr meglepően jól beszélt angolul és nem éreztem az a Thaiföldön, vagy Vietnámban megszokott, túrista-lerángatós szándékot. Összesen 5 napot töltöttem el Balin, a Cenggu nevű városrészen. Megosztó lesz ez a része a blognak, mert nekem abszolút nem jött be a sziget hangulata. Mindenhol nyugati-kézben lévő boltok és éttermek, gyakorlatilag európai árakkal és szinte a pénztárosokon és szörf oktatókon kívül nem látni helyi embert. Nem véletlenül, hiszen a helyiek távolról sem tudják megengedni azokat a termékeket és szolgáltatások, amit a sok nyaraló turista vásárol itt. Nekem lehangoló volt egy ilyen turista paradicsomba kikötni Siargao után, ahol szinte alig volt néhány fehér ember. Ez a sziget pedig olyan volt, mintha Ibizát vagy az amerikai Jersey Shore-t ide importálták volna, ázsiai jelmezben… Mindenhol kigyúrt, tetkós, arrogáns turisták – ez megmutatkozik abban, ahogy vezetnek robogót a város amúgy is szűk utcáin, ahogy a bárokban viselkednek az emberek, vagy éppen azon, hogy ha elmész reggel 8-9-kor reggelizni, a lányok/nők többsége kiöltözve, kisminkelve ül be – ami számomra érthetetlen, mert iszonyat párás a levegő, 30 fok van és rólam egy szál fürdőgatyában ömlött a víz. A lényeg, hogy az egész környezet iszonyat képmutatásról szól, a legtöbben idejönnek 1-2 hétre nyaralni, inni, elköltenek egy valag pénzt, aztán viszlát – ami azt eredményezi, hogy egyre több külföldi vásárolja fel a boltokat és egyre inkább eltűnnek a rizsföldek és a tradicionális indonéz kultúra.

Uluwatu

Egyik nap béreltünk robogót egy barátommal @tommy.nyu7 majd ellátogattunk Bali legdélibb pontjára. Megnéztük az Uluwatu templomot, ami egy hatalmas sziklaszirt tetején található. A nap végén lementünk a Padang Padang nevű strandra, ami a sziklaszirtek alján van. A sziklákon pedig van több különböző szinten bár, étterem, ahonnan meglehet nézni a naplementét és a szörfözőket. Ez egy hatalmas élmény volt, kártyáztunk, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, távol a sok turistától. Még aznap este visszatértünk robogóval Cengguba a szállásunkra. Ami érdekes volt, mert csupán 31km-es távról van szó, de 3 kerek órába telt. Nem azért, mert lassan vezettünk, hanem mert olyan elképesztően sok az autó és a robogó, hogy nem lehetett haladni. Sok helyen útépítés van, ami az amúgy is borzasztó keskeny utakat még jobban lekorlátozza. Sok helyen az autók mellett, kb 70-80 cm-es részen kellett menni, de volt, hogy a helyieket követve, a járdán próbáltunk elevickélni az álló autósor mellett.

Szörf lecke

Másnap érdekes élményem volt. Próbáltam taxit találni, de valamiért nem működött az alkamazásom és míg magamban szídtam a telefonomat, megállt egy autó mellettem. Egy mosolygós, helyi fickó ült benne, kb korombeli lehetett. Megkérdezte, hogy hova tartok, mert szívesen elvisz. A hely kb. 10 percre volt, megállapodtunk az árban, majd bepattantam. Elkezdtünk beszélgetni, majd megjegyezte, hogy épp most megy haza szörfözésből, ott is volt a kocsi hátuljában a deszka. Megkérdeztem, hogy “ő egyébként taxis?”, jót nevetett és mondta, hogy egyáltalán nem, szörf oktató, de úgyis erre megy haza. Baromi jófej volt, elbeszélgettünk az út további részében, majd megállapodtunk, hogy másnap elmegyek az ő cége által szervezett szörf suliba. Reggel 7-kor vett fel motorral egy kollégája a szállásnál, majd lementünk a Batu Balong strandra és a parton megtanították az alapokat. Ezután bementünk a vízbe és kb 1,5 órát szörföztem. Az oktató nagyon jó volt, egy úgyszintén fiatal, helyi srác volt. Nagyon jól beszélt angolul, 10 éves kora óta szörfözik és 5 éve oktat. Érződött is rajta, nagyon jó tippeket adott, segített, hogy mire figyeljek, hogy javítsak a teknikámon és noha életemben másodszor álltam deszkán, jó néhány hullámot meglovagoltam. Hatalmas élmény volt. A lecke után a parton kaptam pár banánt (reggelire), egy üveg vizet, majd motorral haza is vitt a fickó. Mindez összesen 10.000 HUF-ba került – ami szerintem összeségében abszolút fair ár. Ha az ember maga megy le a partra, bérel deszkát, talán fele ennyiből kijön, de az oktatással együtt teljesen megéri. Abszolút tudom őket ajánlani – itt tudsz üzenetet küldeni nekik @bagusbalisurf.

Nusa Penida

A következő napokat Balitól keletre fekvő szigeten, Nusa Penidán töltöttem. Ide jóval kevesebb túrista érkezik és sokkal elszigeteltebb Cengguhoz képest. Sanur kikötőből lehet hajóra szálni, az ár nagyjából 4000 HUF körül mozog és 30-60 perc az út. Nem érdemes online jegyet venni, szimplán csak le kell sétálni és megvenni a helyszínen – ugyanakkor érdemes megnézni a beosztást, mert általában délután 4-körül elmegy az utolsó hajó.

A szigetet alapvetően három látványosság miatt látogatják meg: az egyik a Kelingking beach, második a Broken beach az utolsó pedig a Diamond beach. Noha mindegyik nevében szerepel a part, de csak az utolsó az, ahol ténylegesen lehet strandolni. Az első kettő hely alapvetően a tengerből kimagasló hatalmas sziklák miatt vált híressé, elképesztő látvány nyújt. Amit érdemes tudni, hogy ha az ember reggel 9 után érkezik, akkor gyakorlatilag biztos, hogy több 10-100 másik, főleg kínai túristával kell osztoznia a látványon. Pont ezért, én felkeltem reggel 6-kor és közel 1 órás robogózással már fél8-ra kiértem. Elképesztő volt, hogy az egész sziklaszirt, tengerpart üresen állt és a reggeli napfényben pompázott. A szigetről annyit, hogy életemben nem láttam ilyen rossz utakat, úgyhogy csak azoknak ajánlanám a vezetést itt, akik már tapasztaltak az ázsiai utakon. Baloldalon kell vezetni, az utak nagyjából szűken egy sávosak, noha a forgalom mindkét irányba halad – és a helyi túravezetők iszonyat gyorsan vezetik a hatalmas túrista furgonokat a szűk utakon, ami sokszor veszélyes lehet, mert éppenhogy el lehet férni mellettük motorral (különösen a sok, beláthatatlan kanyarban kell nagyon alázatosan és elővigyázatosan vezetni). Ez még csak a kezdet, az út utolsó egyharmada pedig gyakorlatilag az előző századból megmaradt beton darabokból, sokszor fél méter mély gödrökből és kavicsokból illetve kövekből áll össze. Ez önmagában is kihívás egy kis Honda Beat robogóval, no de ehhez hozzájön a rengeteg kanyar és a sokszor nagyon meredek út, plusz az őrültek módjára vezető helyi furgonosak. Pont ezért, kérlek legyél óvatos, ha robogót bérelsz ezen a szigeten.

Nusa Lembongan

Az előző szigetről a következő utam hajóval vezetett ide. A Penida nyugati szélén lévő kikötőből 1000 HUF-ért lehet hajóra szállni, ami kb 5-8 személyes kis motorscsónak és 15 perc alatt át visz a túloldalon lévő Lembongan szigetre. Az időzítés itt szinte mindegy, a helyiek két sör, kávé vagy szunditás között szinte bármikor átvisznek, ha csak nincs hatalmas vihar – bár valószínűleg még akkor is.

Ez a sziget jóval kisebb Penidánál és jóval több túristát vonz. Több a nyugati hatású étterem, ami nem meglepő, hiszen a szigeten mindössze kettő fehér homokos strand van és egy Devil’s Tear nevű öböl van, amit érdemes megnézni. Az utóbbi szerintem teljesen lebilincselő, ahogy a hullámok a sziklaszirt alá merülnek, majd pár másodperc múlva a szirt alatti barlangból hatalmas erővel kilökődik a víz, kb. 5-10 méter hosszan. Gyönyörű és rémisztő is látni, milyen hatalmas ereje van a természetnek.

A második nap átlátogatuttunk a szomszédos Ceningan szigetre, amit egy egy híd köt össze Lembongannal. Érdekes, mert teljesen olyan, mintha a San Fransiscoban található híd lekoppintott, sárga, mini verziója lenne. Itt érdemes megnézni a kilátót, aminek csak Penida kilátó a neve, mert arra a szomszédos szigetre lehet átlátni. Az odavezető út nem nagyon van jelölve Googlen, de az egész szigeten egy darab út van körbe, úgyhogy nagyot nem tudsz tévedni, ha mégis kétségbe esnél a pálmafákkal övezett, kátyus, mocsaras utaktól, kérdezz meg egy helyi figurát, biztosan segíteni fog. A sziget dél-keleti részén van egy nagyon jó szörf rész, főleg haladóknak, a hullámok viszonylag nagynak tűntek. Ami nekem nagyon tetszett, hogy a sziget legdélibb részén volt egy étterem, ahonnan naplementét lehetett nézni, de rálátni az összes szörfösre is – sőt, konkrétan at étteremből lehet leugrani a vízbe, ha megjön a szörfözéshez a kedved. Először teljesen szürreális volt, mikor valaki felállt, megragadta a deszkáját, felsétált a lépcsőn és levetette magát a boardja után, kb 15m magasról.

Lombok

Amit tudni illik, hogy 2018-ban 5, azaz öt, különböző földrengés érte a szigetet. Hivatalosan 560 halálos áldozattal járt a történet és a sziget északi részén lévő házak 80% összedölt – ahogy a gazdaság is (ami önmagában szomorú, mivel egy 3rd world országról beszélünk). A helyiek próbálják újraépíteni a városokat, de a legnagyobb probléma az, hogy a turisták nem látogatják a szigetet, pont a földrengés miatt. Ebből kifolyólag, egy olyan hely, ami döntően támaszkodik a turistákból származó bevételre, nehezen tud újászületni. Ezt nem érezni a helyieken, hatalmas örömmel és lelkesedéssel fogadják azt a néhány utazót, aki nem csak a Bali melletti Gili szigetet látogatja, hanem ad nekik egy esélyt arra, hogy munkát kaphassanak. Erről többet később.

Az első két napot Sangigi részén töltöttem, mivel ez relatíve közel van a kikötőhöz és Nusa Lembonganról ide átjutni már alapból 4,5 óra hajózással járt, úgyhogy aznapra nem akartam több utazást besűriteni. Túl sok dolgot nem lehet csinálni ebben a városban, van néhány nyugati hatású étterem, egy átlagos tengerpart és nagyjából ennyi. Az egész sziget 95% muszlim vallású, úgyhogy ez sokszor érződik, például reggel-délben-este visszhangzik a helyi templomból a szónoklat, vagy hogy sok boltban és étteremben nem lehet alkoholt kapni. Ettől eltekintve, nincs olyan különbség a kultúra között, ami zavaró vagy könnyen észrevehető lenne.

Amit viszont érdemes megnézni, az a Sendang Gile és Tiu Kelep vízesés. Én robogó bérlést választottam, ami viszonylag olcsó, 1000 HUF/nap volt és nagyjából 2,5 óra vezetést vett igénybe. 90 km volt a szállásunktól és annak ellenére, hogy hosszú volt időben az út, kifejezetten élvezetes volt. Balival ellentétben itt szélesek az utak, mindenhol hibátlan minőségű az aszfalt és szinte nulla forgalom. Amiért ilyen hosszú időbe telt az út, az a hegyi szerpentinek – az út egyharmada hegyeken keresztűl vezet, ahol hiába az ázsiai tapasztalat, nem lehet száguldozni. Miután megérkeztem, kiderűlt a helyi túravezetőtől, hogy a Tiu Kelep le van zárva, mert összeomlott az odavezető út és életveszélyes még mindig. Konkrétan 2 ember ott halt meg a földrengés alatt. Így én csak a Sendang Gile verziót láttam, ami ugyan lebilincselő volt, de a sokadik vízesés után már nem igazán csodálkozik el az ember – betelik a vízesés/hónap igénye hamar szerintem mindenkinek. Ami viszont hatalmas élmény volt, az a túravezetőnkkel való beszélgetés – mig a barátom és jelenlegi utitársam drónvideókat csinált vagy fotózott, én Onokkal beszélgettem Lombokról és a földrengésről.

Ő tavaly még egy olyan helyi étterembe dolgozott felszolgálóként, ahol 25 alkalmazott volt – ez a földrengés után lecsökkent 5 alkalmazottra, annyira kevés túrista jön manapság, így ő munkanélküli lett. 23 éves a fickó, van egy egy éves kisfia és felesége, így rajta van az eltartás felelőssége. Jelenleg túrákat vezet a vízesésnél, ahol túristánként 25.000 IDR-t azaz 500 HUF-ot kap egy nagyjából 2 órás vezetésért cserébe. Manapság nagyjából 500-1000 HUF között keres naponta, de a katasztrófa előtt átlagosan 40.000-50.000 HUF-ot is megkeresett. Ami számomra hihetetlen volt, hogy hatalmas mosollyal mesélte, hogy nagyjából napi 800 HUF az étel és benzin a családjának, és hát van sajnos olyan nap, amikor nem tud eleget keresni – és mindezt hatalmas vigyorral, s talán némi szégyennel/iróniával mondta – én helyette is kétségbe voltam esve, hogy ugyan, hogy lehet így élni? Pláne mikor eszembe jutnak a Skandináv országok, ahol az emberek 5000-10.000 EUR-s fizetéssel “stressz” szabadságot vesznek ki – na ha valaki, akkor Onok stresszelhetne, de mégsem ez látszik rajta. Az egyetlen amiből sejtettem, hogy itt tényleg komoly a súlya minden egyes forintnak, az akkor volt, mikor megérkeztünk. Elmondta Onok, hogy csak a parkolásért kell fizetni, a vízesést meg lehet nézni egyedül is, de ő egésznap itt ül és szeretné azt kérni, hogy vegyük igénybe a túravezetést, mert különben szinte egyáltalán nincs munkája. Annyira meghatott, az őszintesége, hogy nyílván igent mondtunk, pedig tudtuk, hogy le tudunk sétálni pár lépcsőn magunktól is. Ennek ellenére a srác tényleg minden szívét beletette a dologba, végig beszélgetett velünk, megmutatta a legjobb fotós helyeket, mesélt történetek Lombokról, a földrengésről, a feleségéről és a kultúráról. Nekem az egyik legjobb élményem volt ez az beszélgetés és hogy utána tudtam segíteni valakinek, aki tényleg rászorul.

Kuta Lombok

A város neve valójában Kuta, de mivel Bali szigetén is található egy azonos nevű város, ezért a “Lombok” jelző. Sangigiből busszal 3 óra alatt értünk le Kutába és az ár mindössze 2000 HUF volt. A város a sziget déli részén fekszik és alapvetően nem híres semmiről, csak a szörfös partrészről és néhány környező dombról. Nekem elsőre nagyon pozitív csalódás volt. Tetszett, hogy itt már arányaiba csak minden sokadik helyire jutott egy túrista, sokkal autentikusabb volt a környezet. Továbbra is pálmafák mindenhol és tényleg volt néhány nagyon pozitív és tanulságos szörf élményem (erről itt írtam bővebben). Nekem két dolog volt már csak hátra, amire szerettem volna fókuszálni az utolsó 10 napban az utazásomból: az adományozásra és arra, hogy reflektáljak az elmúlt három hónapra, mielőtt hazautazom. A reflektálásról a következő cikkekben fogtok tudni olvasni, így foglalkozunk az adomány részével a történetnek.

A Boonie’s hajvágószalonos projektből amit a Fülöp-szigeteken csináltunk, megmaradt közel 50€, ezért szerettem volna segíteni valakin, aki rászorul. Sokan tanácsolták, hogy fókuszáljak a gyerekekre, iskolákra, amivel szívesen foglalkozom, de nem nagyon tudtam, hol kezdjem. Sétáljak be egy iskolába és ránézésre osztogassak pénzt, vagy vegyek 200 papucsot? Egyik se hangzott az igazi megoldásnak. Arra vártam, hogy ahogy az előző alkalommal, kapjak az élettől egy jelet, legyen valami személyes motiváció az adományozás során. Teltek, múltak a napok, de nem jutottam semmire. Végül elhatároztam, mivel már csak három napom volt, hogy másnap bizony besétálok valahova és jót teszek. Na de pont mikor ezt elhatároztam, egy általam követett backpacker, influencer, mindegy minek hívjuk, @jacksongroves kitett egy összefoglalót, ahol arról is írt, hogy December óta dolgozik egy projekten, amivel 6 iskolát fognak építeni itt Lombokon és hamarosan indul. Először rögtön írni akartam neki, de egy ismerősöm szarkasztikusan megjegyezte, hogy “ugyanmár, egy fickó közel félmillió Instagram követővel úgysem fog válaszolni”. Na mondom, döntse el a sors, próba szerencse, írok neki, hogy szeretnék adományokkal foglalkozni, vele közösen.

Nem kaptam választ egészen estig, így azt gondoltam, ő is egy a sok “insta celeb” közül, akinek nincs ideje válaszolni (szarik mindenkire). Ha hiszitek, ha nem, leültem egy helyi kifőzdébe vacsizni és ki sétált be? Na pont az emlegetett fickó. Majd rendelt kaját, és elővette a telefonját. Pár másodperccel rá, kaptam egy értesítést, hogy új üzenet – ő válaszolt, hogy “Persze, találjunk ki valamit együtt”. Jót nevettem, majd odasétáltam és közel 1 órát beszélgettünk. Elmesélte, hogy milyen szörnyű körülmények között tanulnak a helyi gyerekek és hogy milyen szomorú a helyzet jelenleg. Ő erre jobban rálát, hiszen ő már December óta dolgozik ezen a projekten. Itt már tudtam, hogy az élet megint adott egy jelet és nekem is segítenem kell. A story többi részét itt tudjátok elolvasni.

Otthon, édes otthon

A napokban olvastam a backpacker.hu-n, hogy addig utazz, amíg van benned utazási vágy. Napokon, de inkább mostmár heteken keresztül ezen filóztam, hogy “elég volt-e?”. Elég volt-e, hogy hostelben alszom általában 10-20 másik emberrel? Elég volt-e, hogy egy 7 kg-os táskányi ruhám van? Elég volt-e, hogy szinte naponta máshol alszom? Őszintén, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezekre vágyom. Ki a jó isten vágyna épp elmével ilyen dolgokra? A probléma a megközelítéssel van. Az utazás nem erről szó, ezek csak a velejárói. Így igen, ezek a dolgok nem fognak hiányozni, ugyanakkor, alig várom, hogy újra útra kellhessek. 24-én Szerdán reggel érek Budapestre, egy rövid 23 órás repkedés után, majd terveim szerint a következő 1-4 hónapot Magyarországon fogom tölteni. Főleg tervezéssel, értékeléssel fogom tölteni az időt, hogy hova lenne érdemes ellátogatni, merre halad ez az egész “blog/instagram/influencer” dolog. Ha ebben az időszakban szívesen találkoznál egy kávéra, beszélgetésre, ötletelésre, vagy úgy érzed, én tudnék neked segíteni, írj bátran!

… és még nincs vége!