Érdekes kérdés, amit sokan feltesznek, hogy “Milyen otthon”? Nem véletlenül került a címben az idézőjel az otthon szóra. Ugyanis, 6 külföldön eltöltött év után ugyan hogyan is definiálod ezt a szót? Az otthon, ahol felnőttél? Én igazán Dániában nőttem fel, gyerekből felnőtté, mégsem tekintem az otthonomnak. Vagy a nyelv, amit beszélsz? Én pont ugyanannyira beszélek angolul, mint magyarul, sokszor könnyebb is. Vagy ahol a családod van? Ez fair pont, de ha valakinek nincs családja, akkor mi a helyzet? Talán az értékrendszer, a morális értékek, amik egy országot “otthonná” változtat. Azt gondolom – még ha megfogalmazni nem is tudom, hogy pontosan miért – nekem mégis Magyarország az otthonom, mindegy, mennyit utaztam.

Mielőtt elindultam volna Dániából a Dél-Kelet Ázsiába, erősen meg volt az érzés bennem, hogy ideje lenne haza jönni, családot alapítani, házat és autót venni, avagy megállapodni és élni az “American Dream-et”. Ugyanakkor, naivan azt gondoltam, hogyha majd “kiutazom magam” – mert így fogalmaztam, akkor majd elmúlik a mehetnékem és békében leszek magammal és a döntésemmel, hogy igen, márpedig én most, ennyi év után, újra Magyarországon fogok lakni, ez lesz az “otthon”.

Elég volt?

A helyzet az, hogy nem volt elég az utazásból és rosszkor jöttem haza. Teljes szívemből maradtam volna még Ázsiában, bejártam volna több helyet és élveztem volna az életet, mint egy szabad madár. Ugyanakkor, elkövettem azt a hibát – amit szerintem sokan mások is – hogy rosszul kezeltem az engem szerető családom véleményét. Azt gondoltam, ennyi év külföld után már nem vagyok ilyen formában befolyásolható, de tévedtem. Hiányoztak út közben, ugyanakkor maradtam volna még. De három hónap után nem én lettem az első magamnak, valamiért azt éreztem, hogy nem fair édesanyámat, a szüleimet, vagy a közeli barátaimat ezzel “kínozni”, hogy én távol vagyok és különböző, néha veszélyes kalandban van részem napi szinten (a veszélyes azért ordas túlzás, de itthonról úgy tűnhetett).

Mielőtt elindultam, azt gondoltam, hogy elegem van abból, hogy évek óta nyomom az egyetemet, legjobb jeggyel diplomáztam, izzadtam az 50 fokos konyhában mosogatás közben, majd utána 2 évet dolgoztam egy cégnél, ahonnan már jóval korábban el kellett volna jönnöm, de a reputáció és a szociális nyomás miatt nem mertem. Felszívtam magam és azt mondtam, így 25 évesen végre előveszem magam és azt csinálom, amit ÉN akarok, teszek mindenre és mindenkire. Így indultam el.

De akkor mi változott?

Majd visszajutottam a gyerek cipőbe, amikor nem TE vagy az első és a saját boldogságod, hanem a körülötted lévő emberek (függetlenül attól, hogy nekem ezek a szeretteim). Pontosabban azért gyerek hozzáállás ez, mert ez egy menekülés a  konfrontáció és a saját magunk felvállalása elől. Akkor leszünk szerintem igazán felnőttek, amikor felmerjük vállalni a döntéseinket és mi választjuk azt, hogy a családunk, partnerünk vagy a gyerekünk szükségletei adott esetben fontosabbak a sajátunknál – és ezt elfogadva boldogok vagyunk a döntésünkkel. Nálam ez a felvállalás fogyott el. A hazajövetelem előtti napokban, valahol Indonéziában azon merengtem, hogy ha a Jackson Groves 3 év alatt félmillió követőt szerzett, videókat vág és mellesleg (közösen) házakat épít a földrengés áldozatainak (és több $100.000 keres), akkor én miért ne tehetném meg? És rájöttem: nem azért, mert én nem vagyok képes erre, vagy nincs meg a sütnivalóm hozzá, dehogy. Hanem mert én nem mertem volna akkor ezt felvállalni a családom és talán barátaim előtt. Akik úgy néznek rád, már az utazás ötlete után is, mint akinek teljesen elgurult a gyógyszere. De mivel ott volt egy potenciális határidő, hogy előbb utóbb hazajövök, így ott kevésbé volt nagy a nyomás.

Ezért, dühösen, haragosan, csalódottan, megvettem a jegyet és hazajöttem. Az első 2 hétben nem tudtam felfogni, hogy jutottam el az érett, sikeres, független felnőttből, aki blogot ír és járja a világot, oda hogy a szüleim vendégszobájában lakom. Azt gondoltam naivan, hogy a szüleimre haragszom és ezért teljesen bezárkóztam, nem nagyon szóltam senkihez és azt éreztem, hogy nincs itt a helyem. Utólag látva ezt, mindegy, hogy hol lettem volna, ha Dániában lettem volna, akkor is így éreztem volna, mert tudtam, hogy Ázsiában, az úton lenne a helyem. Nem voltam boldog és nehéz volt belátni a saját hibámat, de az idő segített.

Eltörött a mécses

Egy este leültünk a szüleimmel, ahol hatalmas előrelépés történt. Kaptam egy megjegyzést, hogy “Látszólag nagyon boldogtalan vagyok és nem értik mi a gondom, de ha Ázsiába szeretnék inkább lenni, akkor miért nem vagyok ott?”. Teljesen kibuktam, kvázi a sírás kerülgetett, mert itt szabadult el az összes haragom és csalódottságom. Dühösen vágtam rá, hogy “Miattatok!”. A szüleim teljesen meglepve és értetlenkedve néztek rám, majd megjegyezték: “De hát már nem vagy gyerek, nem voltál köteles hazajönni…” – és itt világosultam meg. Az egész gyerek perspektíva, a felelősségvállalás, minden kirajzolódott. Én vagyok az, akire haragszom. Én vagyok az, aki, nem mert konfrontálódni. Én vagyok az, aki nem vállalta fel a vágyait, mert féltem, hogy ezzel csalódást és fájdalmat okozom a szüleimnek, akit nagyon szeretek. Itt jöttem rá, hogy igazából, ezzel a döntésemmel senkinek se tettem jót, se magamnak, se a szeretteimnek. Minden kikristályosodott, én pedig elengedtem ezt az érzést és azt, hogy a világtól elbújva, vágyakozva, a múltban éljek. Nem volt könnyű, de megléptem és beláttam, hogy hibáztam és ebből tanultam is.

Otthon, édes otthon

Nagy fellélegzés volt, hogy ezt elrendeztem magamban és sokkal boldogabban teltek a napjaim. Elkezdtem gondolkodni, hogy mivel kezdjek most, ha már itt vagyok. A sors furcsasága, hogy ha az ember készen áll a következő lépésre, mindig jönni fognak a jelek. Így történt, hogy jelentkeztem még korábban, Április közepén egy munkahelyre (még utazás közben), Kínába, amire pont Május közepén kaptam választ, mikor az előbb leírt beszélgetésen már túl voltam. Erről a munkahelyről, a Kína munkavállalói vízumról és az ezzel járó procedúráról később írni fogok részletesen.

Az ezt követő hetek teljesen más hangulatban teltek. Nem volt könnyű időszak ez sem, mert továbbra is valahogy keresem a helyem a világban, de elmúlt a zárkózottságom, így most már őszintén élvezem a mindennapokat, hogy a családommal napi szinten találkozom, hogy a közeli barátaimmal úgyszintén órákat töltök minden nap, miközben különböző projekten dolgozunk együtt és végre nem csak a telefonon hallom a hangjukat, hanem közösön töltünk időt. Talán úgy lehetne fogalmazni, hogy visszatértem a jelenben, mint egy felnőtt, aki próbálja megtalálni az útját – a dacos kisfiúból, aki sértődötten ül otthon és mereng a múlt szép napjain, amikor még felnőtt volt.

A szeretetről

Sokat tanultam belőle a szeretetről. Sokszor hallani azt, hogy milyen fontos az, hogy szeressük magunkat. Nekem ez annó elcsépelt volt és nem értettem, hogy mit szeretgessem magam, vagy mit is jelent ez egyáltalán? Nem vagyok Popper Péter, se pszichológus, hát honnan is kellett volna tudnom. De most talán ezt is megértettem. Ha igazán szereted magad, akkor te leszel az első az életedben. Persze ez így elég tág fogalom és ez is változik, ha az ember családot alapít. Nem azt értem ez alatt, hogyha például van egy baráti találkozód, de egy családtagod korházba kerül, akkor ne mond le a találkozót, merthogy “válaszd magad” – természetesen fontos a helyes értékrend és prioritás is. Arra gondolok, hogy a hosszútávon, az életedet befolyásoló döntéseidnél fontos, hogy számba vedd, téged mi tesz boldoggá és ez legyen elsőszámú prioritás, függetlenül attól, hogy ez másoknak nem tetszik, vagy szembe megy a szociális elvárásokkal. Ez szerintem egy hatalmas feladat, amit mindannyian egy életen át tanulunk, van, aki hamarabb megtanulja, van, aki később.

Szeretnél elsőként értesülni utazással kapcsolatos cikkekről? 

Feliratkozom